A kisebbik fiam itt ül az ölemben és mosolyog... nemcsoda, most szabadult meg egy nagyobb adag feleslegtől :P irinylem... még nincs semmi gondja az emberekkel, az emberiséggel... még mindenkire mosolyog drága babamosollyal... meresztgeti kék szemét és próbálja kifürkészni a kifürkészhetetlent...
Vele szemben az anyja (én)... aki már nem először csalódott és naívan azt hitte, hogy most talán másképp lesz... de nem lett másképp. Ismét jött valaki, aki beletiport a lelkébe... mert már megint túlságosan kiadta magát... mert már megint túlságosan megnyilt...
Beteg vagyok... lelkileg... akik fontosak számomra, tudják, hogy miben szenvedek. Gyógyszer a doki szerint nem kell rá, hisz még nincs veszélyes fázisban, csak figyelni kell a helyzetekre és arra, hogy nem szabad lesüllyedni...
ez ilyenkor nagyon nehéz... félek és szorongok... a szívem félrever, a sírás kerülget és azt kiáltom magamban, hogy MIÉRT? Miért pont belém kellett taposnod? Miért nem találtál más ürügyet a távozásra???
Hogy mi is történt?
Ami oly sokszor... már kisiskolás korom óta kísért... összebarátkozom néhány emberrel... kiadom magam, a "szolgájuk" leszek, aztán mikor megunnak, belémtaposnak és elhajítanak...
De pontosan...
Már több mint egy éve, hogy felfedeztem a második csíkot is a terhességi teszten. Jó szokás szerint kerestem egy közösségi oldalon olyan fórumot, akik körülbelül ugyanakkor szülnek, mint én... beszélgettünk, barátkoztunk... minden haladt a maga útján...
Többször éreztem úgy, hogy fáj, amit nekem mondanak, vagy nem szabad kimondani az érzéseimet... párszor sikerült, párszor nem... nagyon lelkis vagyok... azt hittem, így fogadnak el... aztán történt pár eset, ami felbolydította a tyúkólat... az egyik tagról kiderült, hogy kamu... egy kisbaba távozott közülünk... egyre többünkön jöttek ki a babázás fáradalmai... összejöttek a frontok és hormonok...
Aztán egy nap úgy éreztem, hogy a gödör mélyén vagyok... nagyon bántott, hogy nem értem a férjem viselkedését és mivel ott és azonnal nem tudtam vele megbeszélni, elkezdtem kombinálni... viszont ez kihatott a fórumhozzászólásaimra is...
inkább nem akartam írni, így próbáltam visszakozni, de láttam, hogy többen írják, hogy mondjam el, mi bánt...
hosszú volt... és sokrétegű... nem vártam tanácsot, csak egy-két fejsimogatást... hisz odaírtam, hogy beszélni fogok a férjemmel erről...
Nem hiszem, hogy én tehetek arról, ha tovább foglalkoztak vele, mint kellett volna... és nem hiszem, hogy az én hibám, ha emiatt az egyik csaj kérdésére nem kapott választ... hány kérdést tettem fel énis, amire nem kaptam választ? sok százat... de úgy gondoltam, ha ők nem, majd más ad...
Másnap robbant a bomba... mi elmentünk csavarogni és addig jöttek ketten, akik elkezdtek széthúzni. először senki sem értette, hogy miért, aztán megmondták: mert viri panaszládának használja a fórumot... valamint nem csak a babájáról mesél, hanem a nagyobb fiáról, férjéről, anyósáról is...
Dehát ez nem együtt van? hisz mama nélkül nincs baba... meg apa nélkül sincs...
De a legegyszerűbb számukra az volt, ha majd engem jól bűnbaknak kiáltanak ki és elmennek.
Ó Istenem, hogy én hányszor voltam bűnbak... az anyámnak, amiért rossz az élete, a nagyfiam apjának, amiért megvert és megalázott... és már megint én ...
Most sírok...
Sok ez így nekem...
A fórumra visszajárok... szépen lassan átszívárognak oda a lányok. Van aki bevallja és van aki nem... de azért engem tovább használnak, kérdeznek és a természetemből adódóan nem hajtom el őket melegebb éghajlatra...
Pedig úgy odamondanám, hogy elvileg az egyik szakadár is bérszámfejtő? miért nem kérdezitek őt? miért nem őt nyaggatjátok a "mennyi lesz az ellátásom, ha ennyi volt a bérem?" kérdéssel??? ráadásul könyvelő is, ergó "felsőbbrendű", mint én, az egyszerű tb-s... vagy mikor a kicsivel kapcsolatban: tedd fel ott a kérdésedet... én nem válaszolok... hisz ott is vannak többgyerekes anyukák... SŐT!...
Helyette inkább tudathasadást szenvedek és beleőrülök...
Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége... de talán az lenne a legjobb, ha egy időre hanyagolnám...
Na ez most jó hosszú lett... :(
