Kicsit rendeztem a két blogot...
Mert nem akarok ott offolni és többen olvassák azt, mint kéne... már ha olvassák... de mindegyis...
Elegem van abból a tyúkólból... hogy mindig valakinek kavarnia kell a szart és a végén sokat rosszul érzik magukat... ha nem is bojkottálom, mert nem teszem... egyszerűen egy pár napig nem hiszem, hogy nagyon tudomást fogok venni róla...
Nem kell ez nekem... annyira nem... vagy mégis?
Asszem regizem magam máshol...
Tudom, ennek a blognak a fiúk életéről kellene szólnia, de "nincs baba mama nélkül", ahogy a párom is mondta a mai este...
Szóval... van egy fórum, ahová rendszeresen járok... mondjuk nem csak oda írok, de az a legtöbbet általam látogatott jelenleg...
Az elmúlt pár napban magam alatt voltam (nem, nem kell sajnálni, sajnos ez egy betegség). Úgy éreztem, egyedül vagyok, nem segít senki...stb. Nehéz volt tisztázni magamban, hogy mi is a baj tulajdonképpen... így leírtam...
Néhány embernek ez nem tetszett. De hát mit tegyünk? 40 nő összezárva egy fórumra... ahogy a párom mondaná: Tyúkól!... már volt egy nagy csörte egy hónappal ezelőtt. Akkor az egyik fórumtársunkat kizártuk a dolgai miatt. Most én lettem a célpont és TALÁLT!
Mikor hazajöttünk és olvastam, már összetettem magamban, hogy mit hogy fogok megírni. Hogy jó volt, hogy ismét kezdek felfelé haladni azon a bizonyos hegyen, hogy minden heppi és jippijéééé...stb. Hogy ismét a depresszió fölé kerekedtem...
Azt kellett olvasnom, hogy meggyanúsítottak, megaláztak, megtépáztak... na nem valóságban, csak a hozzászólásaik sértettek... és fogták magukat elmentek, széthúztak...
Először újra kitört rajtam a depresszió. Sírtam. Töröltem az addig megírt hozzászólást és beírtam nekik, hogy jobb ha egy ember megy el több helyett, akkor inkább legyek én.
Jól esett, amit kaptam. Marasztaltak. Egyik társunk sajnos törölte magát, de másik közösségi szájton üzent, ami külön jól esett :)
Aztán este hazajött a férjem. Bár már a délutáni telefonhíváskor érezte, hogy gond van. A gyerekek már aludtak és beszélgettünk... kiültünk a ház előtti padra és elmondtuk búnkat, bánatunkat, örömünket...stb.
Ő fogalmazta meg: viselkedjek nagylányként. Higgadjak el, aludjak rá egyet, aztán ha holnap úgy érzem, menjek vissza. Hisz ez egy tyúkól. Mindig van valaki, aki konspriál, aki széthúz... mert emberek vagyunk...sőt nők...
A társadalomnak elvárásai vannak a nőkkel szemben... csinosak legyenek, lehetőleg vékonyak és teljesen szőrmentesek, kivéve a fejtetőn (ott viszont szőke lobonc leledzen)...
Mivel én is nőből vagyok (vagy mi) és a társadalmi elvárások egy részének szeretnék azért megfelelni (na meg a férjem is szorgalmaz néhányat), így rendszeresen próbálom a felesleges (?) szőrt eltávolítani a testemről...
A vékonyságot úgyahogy sikerül tartani, de sajnos (vagy szerencsére) nem vagyok topmodell és nem tudok lefogyni hirtelen a felszedett 25 kg-ból 40-et, csak mert kifutóra kell lépnem a szülést követő negyedik napon (pedig hajjaj... de jó vóna). Még van egy kicsiny felesleg hasamon és a combomon...
De visszatérve a felesleges szőrkinövések témájára. Ha már a férfiember elvárja a nőtől, hogy szőrtelen legyen, akkor miért nem kérte meg ama Mindenhatót erre már az elején? Tudom-tudom... akkor mit csinálnák a szépség érdekében...
Már többfajta dolgot is kipróbáltam... elvégre meg kell találni a tökéletes eszközt. A borotvával mindig elvágom magam (nem tudom, hogy csinálom... mikor huzogatom, nem látszik... csak jóval utána... és lehetőleg dől is a vér). A gépgyalut annyira nem szeretem... ráadásul az a kicsinyke szőrökre nem is nagyon alkalmas...
A gyanta számomra egy misztérium... kozmetikushoz meg nem járok... valahogy úgy alakult, hogy inkább maradok itthon a két gyermekkel és próbálkozom a krémekkel...
Ma is a krémre szavaztam... a reklám szerint naaaaaaaaaagyon jó. csak felfújod, vársz 5 percet és egyszerűen leszeded... utánam a sima láb....
Egyszeri nő (azaz én) be is kajálja, hogy mennyire egyszerű... meg is veszi ama terméket 2000 Ft-ért, hogy akkor majd most. A sima krémmel soha nem sikerül tökéletes végeredményt produkálni, dehát már nincs messze a Nirvana...
Egyszeri nő (megintcsak én) hazaérve elaltatja a kisebbet, számítógép elé ülteti a legnagyobbat, a középsőt pedig ridegtartásra vágja miután lefújta szunyogriasztóval és előveszi a csodaszert. Kinyitja és elkezdi fújni. A láb felénél a flakon úgy dönt, hogy nem fúj tovább. Ennyi volt. Egyszeri nő ráz. Van benne. Fúj. Semmi. Hosszas próbálkozás után még egy negyed láb kész, de ennyi. Egyszeri nő rájön, hogy ha egy kicsit félrehúzza a kupakot, akkor legalább anyagot nyer. Így Egyszeri nő szépen kinyer annyi anyagot, hogy a lábak le legyenek ápolva. Közben középső ridegtartott fiúgyermek kérdez:
- Anya te így riasztod a szúnyogot?
- Nem
- Akkor ez miért kell???
- Hülye társadalmi elvárások - a gyermek nem érti, de nem baj... Egyszeri nő is így van vele.
A bűvös 5 perc után Egyszeri nő bezárkózik a fürdőszobába, hogy akkor mostan jönni Kánaán... mostantól nincs felesleges szőrszál... és fogja a műanyagdarabot, hogy mint a reklámban, harisnyalehúzópózban állva leszedje az odaragadt anyagot. De az anyag nem jön. Mi legyen? Víz? Hm... nem használ. Spakli? Kissé durva... Így Egyszeri nő próbálkozik a műanyaggal tovább és erősen gondol a kitaláló férfi felmenőire (azért szolidalitás is van a világon)...
Hosszas (kb 15 perces!) szenvedés utána az anyag 97%-a lent van. Egyszeri nő megkönnyebbülten a zuhany alá áll, hogy innentől nem érdekli, majd a tusfürdő-fürdőszivacs kombó lehozza... aham. Meg ahogy azt ő elképzeli. Hosszas (újabb 5 perc) sikálás per láb és végre kész (közben felkerül a sampon is, de az már egy másik poszt).
Egyszeri nő boldog... jön a Nirvana, a Kánaán és társai... talán ez (?) a tökéletes (?) megoldás a szőr távoltartására. Mosolyogva megközelíti férjét, hogy akkor jöhet a meozás.
Férj simít. Hümmög. Megszólal:
- Jó, jó, de nem tökéletes. Itt-ott még kimaradt egy-egy rész.
Egy világ... egy világ dőlt össze... Egyszeri nő fogja a szemöldökcsipeszét és kihúzza a maradékot (újabb 10 perc). Közben ridegtartott fia kérdéshalmot helyez elébe, miszerint:
- Mikor játszunk? Mit csinálsz? Miért csinálod? Játszol velem? Miért tépkeded a lábad?
Nem baj... jövő hónap, újabb 2000 Ft és egy másik tökéletes megoldás... vagy nem.
Az az igazság, hogy a héten nem csak jó dolgok történtek... megismerhettem a magyar igazság(?)szolgáltatás malmát is...
Jó pár évvel ezelőtt volt egy letiltásom, amiből egy feljelentés lett... aztán elkezdtek nyomozni... valamiért ki lett adva, hogy tettest kell találni... a rendőr szerint én voltam... hiába tagadtam, hiába nincs bizonyíték... én voltam...
Anno az első találkozásunkkor a kirendelt ügyvédnő megnyugtatott, hogy nem fog ez bírósági szakaszba kerülni, ez nem egy olyan ügy...stb. Hát bekerült... három évvel később, már arra sem emlékszem, hogy mit mondtam anno (még jó, hogy megvan a vallomásom), de megvolt a tárgyalás is...
Mindenki reménykedik... senki nem gondolja, hogy elítélnek, hisz sem bizonyíték nincs, sem rám nem lehet bizonyítani, sem semmi... és mégis. A bírónő már úgy jött be a terembe, hogy el vagyok ítélve...
Napokban többet kaptam mint az exem, aki ellen a vád könnyű testi sértés, kiskorú veszélyeztetése és személyi szabadság megsértése volt... pénzbüntetés... az összeg kevesebb... de ha le kéne ülnünk, akkor egy hónappal hamarabb szabadul...
ellenem a vád: okirathamisítás...
Tényleg ennyivel többet érdemlek? Egy állítólag általam kiállított papír egy hónappal több büntetést érdemel, mint az, hogy egy ember megveri a másikat, bezárja és a saját gyermekét is veszélyezteti???
A kérdés költői...
A kisebbik fiam itt ül az ölemben és mosolyog... nemcsoda, most szabadult meg egy nagyobb adag feleslegtől :P irinylem... még nincs semmi gondja az emberekkel, az emberiséggel... még mindenkire mosolyog drága babamosollyal... meresztgeti kék szemét és próbálja kifürkészni a kifürkészhetetlent...
Vele szemben az anyja (én)... aki már nem először csalódott és naívan azt hitte, hogy most talán másképp lesz... de nem lett másképp. Ismét jött valaki, aki beletiport a lelkébe... mert már megint túlságosan kiadta magát... mert már megint túlságosan megnyilt...
Beteg vagyok... lelkileg... akik fontosak számomra, tudják, hogy miben szenvedek. Gyógyszer a doki szerint nem kell rá, hisz még nincs veszélyes fázisban, csak figyelni kell a helyzetekre és arra, hogy nem szabad lesüllyedni...
ez ilyenkor nagyon nehéz... félek és szorongok... a szívem félrever, a sírás kerülget és azt kiáltom magamban, hogy MIÉRT? Miért pont belém kellett taposnod? Miért nem találtál más ürügyet a távozásra???
Hogy mi is történt?
Ami oly sokszor... már kisiskolás korom óta kísért... összebarátkozom néhány emberrel... kiadom magam, a "szolgájuk" leszek, aztán mikor megunnak, belémtaposnak és elhajítanak...
De pontosan...
Már több mint egy éve, hogy felfedeztem a második csíkot is a terhességi teszten. Jó szokás szerint kerestem egy közösségi oldalon olyan fórumot, akik körülbelül ugyanakkor szülnek, mint én... beszélgettünk, barátkoztunk... minden haladt a maga útján...
Többször éreztem úgy, hogy fáj, amit nekem mondanak, vagy nem szabad kimondani az érzéseimet... párszor sikerült, párszor nem... nagyon lelkis vagyok... azt hittem, így fogadnak el... aztán történt pár eset, ami felbolydította a tyúkólat... az egyik tagról kiderült, hogy kamu... egy kisbaba távozott közülünk... egyre többünkön jöttek ki a babázás fáradalmai... összejöttek a frontok és hormonok...
Aztán egy nap úgy éreztem, hogy a gödör mélyén vagyok... nagyon bántott, hogy nem értem a férjem viselkedését és mivel ott és azonnal nem tudtam vele megbeszélni, elkezdtem kombinálni... viszont ez kihatott a fórumhozzászólásaimra is...
inkább nem akartam írni, így próbáltam visszakozni, de láttam, hogy többen írják, hogy mondjam el, mi bánt...
hosszú volt... és sokrétegű... nem vártam tanácsot, csak egy-két fejsimogatást... hisz odaírtam, hogy beszélni fogok a férjemmel erről...
Nem hiszem, hogy én tehetek arról, ha tovább foglalkoztak vele, mint kellett volna... és nem hiszem, hogy az én hibám, ha emiatt az egyik csaj kérdésére nem kapott választ... hány kérdést tettem fel énis, amire nem kaptam választ? sok százat... de úgy gondoltam, ha ők nem, majd más ad...
Másnap robbant a bomba... mi elmentünk csavarogni és addig jöttek ketten, akik elkezdtek széthúzni. először senki sem értette, hogy miért, aztán megmondták: mert viri panaszládának használja a fórumot... valamint nem csak a babájáról mesél, hanem a nagyobb fiáról, férjéről, anyósáról is...
Dehát ez nem együtt van? hisz mama nélkül nincs baba... meg apa nélkül sincs...
De a legegyszerűbb számukra az volt, ha majd engem jól bűnbaknak kiáltanak ki és elmennek.
Ó Istenem, hogy én hányszor voltam bűnbak... az anyámnak, amiért rossz az élete, a nagyfiam apjának, amiért megvert és megalázott... és már megint én ...
Most sírok...
Sok ez így nekem...
A fórumra visszajárok... szépen lassan átszívárognak oda a lányok. Van aki bevallja és van aki nem... de azért engem tovább használnak, kérdeznek és a természetemből adódóan nem hajtom el őket melegebb éghajlatra...
Pedig úgy odamondanám, hogy elvileg az egyik szakadár is bérszámfejtő? miért nem kérdezitek őt? miért nem őt nyaggatjátok a "mennyi lesz az ellátásom, ha ennyi volt a bérem?" kérdéssel??? ráadásul könyvelő is, ergó "felsőbbrendű", mint én, az egyszerű tb-s... vagy mikor a kicsivel kapcsolatban: tedd fel ott a kérdésedet... én nem válaszolok... hisz ott is vannak többgyerekes anyukák... SŐT!...
Helyette inkább tudathasadást szenvedek és beleőrülök...
Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége... de talán az lenne a legjobb, ha egy időre hanyagolnám...
Na ez most jó hosszú lett... :(
Miért indítom?
Kavarognak bennem az érzések... düh, csalódás és fájdalom...
Ezeket szeretném kiírni magamból... remélhetőleg azonban nemsokára pozitív hatású bejegyzések lesznek többségben, de most nem így érezem...
Miért nyilvános?
Valahol szeretném, ha elolvasnák ezt azok is, akik keltették bennem ezeket az érzéseket. Megmondani nekik nem fogom, hogy én most ide írok... így nem hiszem, hogy rámtalálnak... de nagy a net... aztán ki tudja...
